Miért félünk...?

A mai nap legnagyobb kérdése számomra:

MIÉRT FÉLÜNK...?

Miért félünk tenni egy lépést a másik felé? Miért félünk kimutatni érzéseket? Miért félünk kimondani szavakat?

A legtöbben erre kapásból rávágnák, hogy attól félek, hogy fájni fog. Szerintem 10 emberből legalább 5 ember ezt mondaná, és akkor még keveset mondtam. Mindannyian tartunk a fájdalmaktól, a sebektől. Legfőképp ha ezek lelki sebek és fájdalmak. Senki sem szereti, ha bántják, senki sem szereti ha csalódnia kell. Hidd el, én sem. De én már nem félek. Tudod miért nem? Mert megtanultam azt, hogy a fájdalmak is részei az életnek, és kellenek. A fájdalmakból lesznek a legnagyobb tapasztalatok. Ahogy már sokszor elmondtam: a fájdalmak erősítenek a legjobban. Na nehogy azt hidd, hogy én valami önsanyargató állat vagyok, és szeretem ha fáj, mert ez nem igaz. Csupán megtanultam kezelni ezeket a dolgokat. Igen, hidd el meg lehet tanulni.

Nem kell félni. Attól pedig főleg nem, hogy tisztán láss. Megérdemled. Igenis vállalni kell a kockázatot, igenis fejest kell néha ugrani. Nem szabad ülni a pocsolyában és várni a csodát. Két ember is ihlette a mai írásomat. Mindketten félnek. Félnek érezni, félnek szeretni, félnek a viszonzástól, félnek az elutasítástól, félnek lépni. Könnyebb nekik elbújni, falakat húzni maguk köré. Ugye, hogy ismerős a helyzet? Nem mersz lépni, mert mi van, ha bántani fog a másik? Nem mersz lépni, mert mi van, ha rossz lesz a vége? Nem mersz lépni, mert mi van ha a másik nem érez úgy ahogy te? 

Csak egyetlen percig fordítsuk már meg a dolgot. Mi van, ha vigyázni fog rád a másik? Mi van, ha jó lesz a vége? Mi van, ha a másik is úgy érez ahogy te? Ezekre sokkal kevesebbet gondol az ember. De kérdem én: miért? Mennyivel több esélye van a fájdalomnak mint a boldogságnak? Semennyivel. Benne van mindkettő a pakliban. 

Aztán már hallom is a következő pontot. Na de ha esetleg ő is így érez, akkor miért nem lép ő? Miért nem teszi meg ő az első lépést?

Ugye most hallottad te is amit kérdeztél? Remélem. Mert már kontrázok is szépen. Öhm, bocsáss meg, te miért is nem lépsz? Aha, mert félsz. És kérdem én: csak te félhetsz? Nem nem. A másik is félhet. Benne is ugyanúgy végigjátszódhat mindaz amiről fentebb írtam. És akkor bizony van két ember, akik lehet elszalasztanak egy boldog kapcsolatot, azért mert félnek. 

Jajj, tudom már vérszemet is kapsz, és vered az asztalt, hogy de mi van ha nem lesz boldog a vége? Miért okoskodok én itt, mikor az előbb mondtam, hogy benne van a pakliba mindkét fele, miért akarom én a boldog oldalát nyomni mindenképp? 

Nos, nem vagyok se jövőlátó, se varázsló, sem pedig az atyaúristen. Ember vagyok, akinek vannak tapasztalatai. Én kijelenthetem bátran, hogy mertem már kockáztatni, mertem már fejest ugrani. Úgy, hogy nem tudhattam mi fog várni rám. Mert az érem mindkét oldala játszott. De belevágtam, megtettem, mert bizony volt 50% esélyem arra, hogy boldog legyek. Nem volt mindig így, volt sokszor, hogy fájt. De legalább megtudtam, hogy tovább kell lépnem. Nem álmodoztam heteket, hónapokat, hogy vajon mi lenne ha. Én sem tudtam, hogy mit gondol a másik, én sem lehettem biztos a boldog végkifejletben. Viszont sokkal jobb megtudni az igazságot. Mert előfordul, hogy a másik nem úgy érez, és igen, ez fájni fog. De tudni fogod, és továbbléphetsz. És bizony előfordul, hogy a másik is azt érzi, vagy legalábbis hajlandó belekezdeni valamibe. Na, mekkora a boldogság? Gondolom hatalmas.

Nem tudom tényleg, hogy embereknek miért jó ülni abban a pocsolyában, és hagyni, hogy az élet elsétáljon mellettük, az idő pedig elszálljon felettük? Miért jó várni, hogy késő legyen és akkor majd veregetnie a saját vállát, hogy látod milyen okos vagy, hogy nem léptél, mert nem sikerült volna...? Miért jó bemagyarázni maguknak, hogy úgysem sikerül, úgysem kellek neki, csúnya vagyok, hülye vagyok, alkalmatlan vagyok? Hidd el nem kell senkinek sem könyörögni azért, hogy szeressen. Csupán engedni kell. Nem szabad ellökni, taszítani, falakat húzni. Ki kell nyitni a szíved-lelked ajtaját, és beengedni érzéseket. Jókat is, rosszakat is. Mert mindkettő az élet része. Ami pedig szerintem a legfontosabb: sosem szabad félni....félni szeretni, és félni szeretve lenni.

Kép forrása: afraid