Emlékek alkalmából

Halottak napja alkalmából egy kissé nehezebb hangvételű poszttal jövök. Nos én nem vagyok oda túlzottan az egynapos ünnepekért, de még a Karácsonyért se. Egyedül a névnap, szülinap és a szilveszter az amire azt mondanám, hogy oké legyen. Engem nem érdekel a Valentin nap, nem érdekel a Nőnap, nem érdekel a Húsvét, a Pünkösd. Sőt, sajnos egyelőre az Anyák napját se tudom igazán kedvelni. Pedig az tényleg egy szép ünnep, de mivel engem már onnan fentről lát az Édesanyám így nincs túl sok boldogság számomra május első vasárnapján.

A mai nap sem épp örömünnep. Ma van azoknak a napja akik már nem járnak-kelnek velünk a lakásban és mint földi létező megszűntek. Nem szeretem sem kimondani sem leírni azt a szót: halott. Kisebb koromban a halál és a vele kapcsolatos dolgok mindig félelmet keltettek bennem. De talán ez valahol normális. Később aztán úgy kezdtem el hozzáállni a dolgokhoz, hogy aki meghal elmegy az továbbra is itt van velem, csupán nem látom már őt. A mai napig ezzel a tudattal élek együtt, csupán társult mellé az az érzés, hogy igenis akármennyire is képzelem, hogy itt vannak velem az mégsem ugyanaz. Nekem szükségem lenne a beszélgetésre, a közös nevetésekre, az, hogy leüljünk együtt enni, hogy meg tudjam ölelni és tudjak adni az arcára egy puszit. Ezek fontosak lennének.


Hála a jó égnek sok halál eset nem történt még a családba, legalábbis nem mindre emlékszem, de nekem ez is bőven elég volt. Az, hogy valaki szinte úgy kezdje az életét, hogy az egyik legfontosabb ember ne legyen vele, az számomra feldolgozhatatlan és elfogadhatatlan.
Én a temetőbe se szeretek járni. Mondhatják, hogy szívtelen vagyok, és megbélyegezhetnek érte, engem az sem érdekel. Ami nekem nem megy és nem szívesen csinálom azt nem is erőltetem magamra. Nem attól emlékezek rá vagy szeretem, mert kimegyek a temetőbe a sírjához. Én ezt a mai napot sem értem igazán. Kivonulunk, meggyújtjuk a gyertyát, és haza távozunk. Van aki aztán legközelebb is majd november elsején ejti útba a temetőt, és innentől kezdve már kötelező szagú az egész. Nekem ha ma nem lesz kedvem menni, akkor nem megyek. Ha majd lesz akkor megyek, én így vagyok ezzel.

Pont a mai napra esett az, hogy a régóta várt filmet megnéztem. A címe: Csillagainkban a hiba. Biztosan többen hallottak már róla. Én köztudottan egy szenvedő alak vagyok, aki imád sírni. Ezáltal imádom a romantikus filmeket, továbbá azokat ahol egy bizonyos betegség kerül feldolgozásra. Persze nem nézek orvosi tanulmányfilmeket, hanem inkább a szépen becsomagolt történeteket szeretem. Például ahol halálos beteg a főhős, és akkor ezt megfűszerezik az igaz szerelemmel, stb. Hát ez a film is ilyesmi. Két fiatal, akik egy önsegítő társaságban ismerkednek meg. Mindketten rákosok, és sajnos a napjaik meg vannak számlálva. Természetesen kibontakozik a szerelem, de ugyanakkor rengeteg tanulságot is nyújt a film. A végét nem mondom el, mert aki nem látta annak nem árulom el. De mindenesetre gyönyörű film, jók a színészek is, és a sztori is. Ilyenkor pedig mindig újra feljön bennem az a félelem amit a halál iránt érzek. Főleg attól rettegek, hogy a szeretteim elmennek (márpedig egyszer elmennek) és itt marad az a hatalmas űr bennem. Ilyenkor beleélem magam a helyzetbe teljesen, és végig agyalok azon, hogy mi lenne ha valakiről a szűk családomba kiderülne, hogy gyógyíthatatlan beteg. Én minden bizonnyal gyönyörűvé akarnám varázsolni azt az időt ami még hátra van. De basszus, ezt akkor is meg lehet tenni ha nem beteg. És igen, ezek a felismerések amik maradnak egy-egy ilyen film után, és én tényleg át tudom értékelni az egész kibaszott életet.

Aztán beugrik az is, hogy te jó ég, hiszen itt vagyok én is, és a rohadt életbe is, de együtt kell élnem a Crohn-nal, ami baromira gyógyíthatatlan. Nem halálos, és nem kell attól rettegnem, hogy melyik nap távozok el ebből az életből, de mégis a francba, van valami ami az idő előrehaladtával egyre csak teszi tönkre a szervezetemet. Pedig én tényleg nagyon pozitív vagyok ezzel kapcsolatban és nem agyalok rajta feleslegesen. De kellenek ezek a napok is, amikor azért elmerülök abba a gondolatba, hogy ugyan mi alapján választott ki engem az élet? Mi a terve ezzel? Mert van vele, ebben biztos vagyok. Talán pont az, hogy megváltozott bennem valami de nagyon. Hogy vágyok az életre, hogy annyi minden tervem van és álmom. Ezek pedig csak azóta élnek bennem ilyen intenzíven mióta Crohn az élettársam.

De nem kéne, hogy az életkedv és a megannyi vágyálom csak olyankor ébredjen fel bennünk, amikor egy nehéz időszak közepén ülünk. Amikor talán elkezd leperegni az a bizonyos kisfilm. Igenis élni kell és szeretni az életet. Menni és hajtani a boldogság felé. Ezekhez pedig nem kellenek pirossal kiemelt napok a naptárban. Ezek mind valahol beleivódtak a hagyományokba, valahol ezek a kötelezők részei. Viszont az életet nem úgy kell leélni, hogy kötelező. Úgy kell leélni, hogy mosolyogni tudjunk akkor, amikor elindul a film. Nevessünk és teljen meg a szívünk örömmel, mert azt látjuk amit akartunk.

Azok akik pedig már nincsenek velünk, ők örökké hiányoznak, mert nem lehet nem érezni ezt. De üzenem nekik innen lentről, hogy találkozunk még.

"Minden megváltozik, amikor valaki meghal. Hiányérzet marad utána minden egyes nap minden percében. Hiszen ha szeretsz valakit, borzasztóan nehéz nem látni őt többé."

Kép forrása: gyertyák