Egy részed belehalt

Nem sírsz mindennap, mégis minden egyes perc, amikor eszedbe jut, az maga a kín. A szíved darabokra tört, a lelked zokog.

Nem tudod elmondani neki, hogy mennyire rossz. Hogy félig meghaltál. Hogy hiányzik. Nem szeretnéd elveszíteni. Bár úgy érzed, hogy elveszítetted.

Az élet megy tovább. Igen, megy...de mégis hogy. Nem lehetnek boldogok a napok, mikor kiszakadt belőled egy darab. Hogy mosolyoghatnál őszintén, mikor belül keserves könnyek hullnak? 

Hiába próbáltál tovább lépni, egyszerűen nem megy. Nem tudod, hogy mit érez, fogalmad sincs, hogy mit gondol. Szeret-e még egyáltalán?

Félsz a választól, ezért nem lépsz. Pedig te is tudod, hogy jobb lenne helyre rakni mindent. De csak vársz. Hallgatod az óra ketyegését, és hagyod, hogy némán múljanak el a percek.

Őrlődsz, és ez napról napra egyre rosszabb lesz. Érzed az űrt, tudod, hogy mi hiányzik.Szétnézel. Rend van körülötted. Rend, de mégis üresség. Mert hol van a mosolya, hol van az a gyönyörű arc? Nem látod sehol, és Isten tudja, hogy mikor látod majd újra.

Vársz. Várod. Biztatod magad, hogy majd jönni fog, mert jönnie kell. Azt szeretnéd, ha ő keresne, ha bekopogna hozzád. Szeretnéd, ha megölelne, és azt mondaná "Nincs semmi baj".

Elképzeled százszor, hogy mit fogsz mondani majd, mikor újra találkoztok. De mikor lesz az, és hol? Egyáltalán lesz-e még valaha?

Szereted. Nem szeretnéd, hogy vége legyen. Fontos neked, és a szíved mélyén reméled, hogy te is az vagy neki.

Remegve várod a percet, hogy megölelhesd, és elmondhasd, hogy mennyire szereted, és milyen nagyon hiányzott.

Vagy egyszerűen csak zokogj a vállán, és ezzel megmutasd mindazt, amit érzel

Meg szeretnéd köszönni, hogy szeret még, és hogy visszajött. Vissza szeretnéd kapni őt. Vele együtt pedig a hiányzó darabot.

Az életet.