Mi van akkor, ha minden próbálkozás ellenére mégsem jó? Mi van, ha minden felállás után újra és újra elesel? Mi van amikor minden seb, minden fájdalom egyedül a te hibád? Mi van, ha szétszakadni érzed az agyadat és a szívedet? Mi van ha el fog fogyni az erőd? Mi van ha nem fog menni? Mi van ha félsz mindettől?
Ha tudnám a választ akkor nem zakatolna ez a sok kérdés a fejemben. Egyszerre zúg, és egyszerre kavarog bennem minden. Azt akarom, hogy sikerüljön, és talpon maradjak. Nem csak napokig, hanem örökké. De hiába akarom, még nem jött el az idő, úgy tűnik. Sőt. Mintha direkt csinálná az élet. Jól érzem magam, hohó, na nehogy már. Jön, és puff, lecsap. Kegyetlenül belém mar, belemélyeszti a méregfogát a lelkembe, és hagyja, hogy a méreg elérje a szívemet, és keringjen az ereimben, legyen ott a testem minden zugában. Érezzem, ahogy darabokra marja az összes belső szervemet. Hagy fájjon, nem számít. Ez kell.
Kell, hogy értékelni tudjam azt amim van. Kell, hogy szeretni tudjam azokat akik itt vannak velem. Kell, hogy megtudjam mi is volt, és mi nincs már. Kell, hogy letöltsem a büntetésem. Azt hittem pedig ennyi volt. De nem. Mért is lenne CSAK ennyi? Hisz ez túl kevés, nemde? Hosszú, nagyon hosszú út lesz ez érzem. Nem fogyott még el a könny, nem fogyott még el a fájdalom.
Úgyhogy jöjjön aminek még jönnie kell. Gyerünk kedves élet, ne sajnálj. Minek is tennéd? Hisz itt én vagyok a bűnös, egyedül én. Ezt akartad? Kimondtam. Most pedig várom a további kínt. Ez nem volt még elég!! Akarok még további kínlódást. Sőt, személyre szabott kínzást kérek.
Viszont van valami ami különösen nehéz pont ebben az egészben. Vagyis valaki.
Emlékszem mindig leteremtettem ha valami butaságot csinált. De csak mert meg akartam védeni. Aztán mindig rájöttem, hogy ez kellett ahhoz, hogy tanuljon a hibából, és ez erősebbé tette. Nem lehettem mindig ott, hogy fogjam a kezét. Pedig szerettem volna megóvni minden bajtól, de talán nem is baj, hogy nem tudtam. Egy-egy ilyen kalandos út után viszont mindig haza jött. Minden értelemben. Haza a szülőházba, és haza hozzám is.
Aztán úgy elgondolkodtam rajta, hogy talán túl kemény voltam hozzá, talán nem lett volna szabad olyan szigorúnak lennem. Ugyanakkor tudom, hogy ez tartotta életben azt, ami összekötött minket. Ha nem féltettem volna, és nem kapta volna meg a fejmosást egy-egy balhéja után, akkor lehet már rég elfelejtett volna. Így viszont volt egy biztos pont az életében és tudta, hogy mindig itt leszek neki.
Viszont azt tudom, hogy keveset mondtam, hogy szeretem. Csak ritkán hagyta el a számat ez a szó, talán többször kellett volna, hogy ez megtörténjen. Érezte, hogy szeretem? Tudta? Vagy csak remélte? Fogalmam sincs. De az biztos, hogy szerettem, és szeretem a mai napig. Mert olyan mintha a testvérem lenne. Szerintem ő ezt sem tudja. Pedig bizony ő az én nem vér szerinti testvérem. Én is csak most jöttem rá, hogy milyen nagyon fontos is.
Ez is Murphy egyik törvénye, szerintem. Hogy akkor jövünk rá sokszor arra, hogy milyen fontos is valaki, amikor nincs velünk. Mikor úgy érezzük, hogy fenn áll a veszélye annak, hogy elveszítjük. Mikor meginog a talaj valami alatt, ami eddig biztos lábakon állt.
És nem merem felemelni a telefont, nem merek elsétálni hozzá, mert félek, hogy falakba ütközöm. Félek, hogy már nincs helyem nála. Viszont tudom, hogy a távolságtartással talán pont én húzom fel a falakat, és miattam nem mozdul meg a mozdulatlan. Nekem kéne megtörnöm a jeget, nekem kéne elmondani, hogy mennyire szeretem, és nem akarok nélküle tovább menni az utamon. Hogy ő is kell mellém. Akarom, hogy tudja én emlékszem mit ígértem, nem felejtettem el az eskünket. Hogy bármilyen messze, akkor is közel. Én nem akarom hogy ez felbomoljon.
És akkor itt jön megint a kérdés. Nekem kell tennem valamit? Bizony. Össze kell szednem magam, és el kell neki mondanom mindent. Hogy mennyire nagyon rossz ez így. De kellett, hogy magamba tudjak szállni. Kellet, hogy megtanuljam milyen nagy a szerepe az életemben. Igen. Tudnom kellett, hogy milyen érzés nélküle. Kegyetlen. Főleg így, hogy most ő haragszik, most neki kell leszidnia engem. De ugye a végén majd megölel, és nem lesz baj? Ugye szeret engem?
Bárhogy is legyen muszáj tudnom. Akkor fogok talán megnyugodni. Érzem, hogy addig nem fog menni.
Úgyhogy jöjjön aminek még jönnie kell. Gyerünk kedves élet, ne sajnálj. Minek is tennéd? Hisz itt én vagyok a bűnös, egyedül én. Ezt akartad? Kimondtam. Most pedig várom a további kínt. Ez nem volt még elég!! Akarok még további kínlódást. Sőt, személyre szabott kínzást kérek.
Viszont van valami ami különösen nehéz pont ebben az egészben. Vagyis valaki.
Emlékszem mindig leteremtettem ha valami butaságot csinált. De csak mert meg akartam védeni. Aztán mindig rájöttem, hogy ez kellett ahhoz, hogy tanuljon a hibából, és ez erősebbé tette. Nem lehettem mindig ott, hogy fogjam a kezét. Pedig szerettem volna megóvni minden bajtól, de talán nem is baj, hogy nem tudtam. Egy-egy ilyen kalandos út után viszont mindig haza jött. Minden értelemben. Haza a szülőházba, és haza hozzám is.
Aztán úgy elgondolkodtam rajta, hogy talán túl kemény voltam hozzá, talán nem lett volna szabad olyan szigorúnak lennem. Ugyanakkor tudom, hogy ez tartotta életben azt, ami összekötött minket. Ha nem féltettem volna, és nem kapta volna meg a fejmosást egy-egy balhéja után, akkor lehet már rég elfelejtett volna. Így viszont volt egy biztos pont az életében és tudta, hogy mindig itt leszek neki.
Viszont azt tudom, hogy keveset mondtam, hogy szeretem. Csak ritkán hagyta el a számat ez a szó, talán többször kellett volna, hogy ez megtörténjen. Érezte, hogy szeretem? Tudta? Vagy csak remélte? Fogalmam sincs. De az biztos, hogy szerettem, és szeretem a mai napig. Mert olyan mintha a testvérem lenne. Szerintem ő ezt sem tudja. Pedig bizony ő az én nem vér szerinti testvérem. Én is csak most jöttem rá, hogy milyen nagyon fontos is.
Ez is Murphy egyik törvénye, szerintem. Hogy akkor jövünk rá sokszor arra, hogy milyen fontos is valaki, amikor nincs velünk. Mikor úgy érezzük, hogy fenn áll a veszélye annak, hogy elveszítjük. Mikor meginog a talaj valami alatt, ami eddig biztos lábakon állt.
És nem merem felemelni a telefont, nem merek elsétálni hozzá, mert félek, hogy falakba ütközöm. Félek, hogy már nincs helyem nála. Viszont tudom, hogy a távolságtartással talán pont én húzom fel a falakat, és miattam nem mozdul meg a mozdulatlan. Nekem kéne megtörnöm a jeget, nekem kéne elmondani, hogy mennyire szeretem, és nem akarok nélküle tovább menni az utamon. Hogy ő is kell mellém. Akarom, hogy tudja én emlékszem mit ígértem, nem felejtettem el az eskünket. Hogy bármilyen messze, akkor is közel. Én nem akarom hogy ez felbomoljon.
És akkor itt jön megint a kérdés. Nekem kell tennem valamit? Bizony. Össze kell szednem magam, és el kell neki mondanom mindent. Hogy mennyire nagyon rossz ez így. De kellett, hogy magamba tudjak szállni. Kellet, hogy megtanuljam milyen nagy a szerepe az életemben. Igen. Tudnom kellett, hogy milyen érzés nélküle. Kegyetlen. Főleg így, hogy most ő haragszik, most neki kell leszidnia engem. De ugye a végén majd megölel, és nem lesz baj? Ugye szeret engem?
Bárhogy is legyen muszáj tudnom. Akkor fogok talán megnyugodni. Érzem, hogy addig nem fog menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése