Ma egész jól bírtam, nem is sírtam. Ahogy érzem nem is fogok. De attól még nem múlik ez az űr. Naphosszat ülök itt a székben, és csak bámulom a monitort. Néha elvonulok, hogy olvassak, de hamar elmúlik az érdeklődésem. Visszaülök a géphez, és várok. Várom, hogy teljen az idő, hogy megint véget érjen egy nap.
Próbálok kapcsolatot teremteni másokkal, de nem sikerül. Pár mondat után félbeszakad a dolog, nincs miről beszéljünk. És ez még csak nem is élő szó. Csak karakterek a monitoron. Monoton pötyögés. Ennyi a zaj körülöttem, ennyi a mozgás.
Sőt, még az interneten is ott van, mindig valahol felüti a fejét, hogy emlékeztessen újra és újra arra, hogy megváltozott minden. Pedig enélkül is tudom.
Aztán persze elképzelhető az is, hogy csak azért ilyen csendes minden, hogy legyen időm gondolkodni. Hogy igenis merüljek el mélyen magamban, és ebben az egészben.
Ez most a lecke az élettől. Tessék, nesze, tanuljam meg. És ne várjak segítséget, az nincs. Most egyedül kell mindent megtanulnom, más nem veheti le a felét a vállamról.
Valahogy a színek és a formák is mások. Minden olyan üres, minden olyan elhagyott. Nem tudom lesz-e ez még más. Fogalmam sincs, csak remélni merem, hogy majd igen.
Mondják az okos emberek, hogy csak mi tudjuk megváltoztatni a dolgok alakulását, nekünk kell kezünkbe venni az irányítást, és igenis változtatni azon a helyzeten ami épp van. Alapjáraton én is így gondolom, de most ez nekem nem megy. Fogalmam sincs hol kéne elkezdeni, merre kéne fordulni.
Telik az idő, és egyik nap sem leszek okosabb. Mert úgy érzem, itt már mindegy, ez a dolog el van döntve, nekem nincs szavam most. Nekem most várnom kell. Magányosan, és csendben. Várni, hogy majd valaki vagy valami feloldoz. Valamikor.
Nem hittem, hogy ez ilyen rossz lesz egyszer. Kezdetben erős voltam, és semmi se fájt. De végül utolért a felismerés, és a fájdalom. A kezdeti erő elhagyott, és összedőltem, mint egy kártyavár.
Tudom, hogy nem szabadna hagynom, hogy eluralkodjon rajtam ez az egész, de most úgy érzem talán ez kell ahhoz, hogy majd megtisztuljak.
Aztán lehet tök hülyeség amiket leírok, és amiket érzek. Ezt sem tudom. Csak írok. Mindent ami bennem van. Talán könnyebb leszek ennyivel is.
Jelenleg még nekem maga a föld is messze van, nemhogy az ég. Mások az égbe vágynak, és repülni, szárnyalni akarnak. Nekem most a biztos járás is elég lenne.
Eddig minden nap a bejegyzésem megírása után ért valami pozitív, legalábbis tegnap meg tegnapelőtt igen. Nem tudom ma is lesz-e valami ami mosolyt csal az arcomra. De nem is akarom inkább várni. Legyen meglepetés, és akkor úgy az igazi öröm. De azért úgy elgondolkodtam az utóbbi két ilyen eseten. Vajon tényleg igaz, hogy minden rossz után jön valami jó? Ezt sem tudom, de talán majd egyszer rájövök. Addig meg élvezek minden pozitív dolgot amit kapok. Hisz ebből igen kevés jut ki mostanság. Nem baj.
Egyszer majd talpra állok, és talán egyszer majd én is újra oda föl fogok vágyni...
...a felhők közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése